«Fugit irreparabile tempus»

„Visszahozhatatlanul rohan az idő”

Vergilius

Éjszaka

Kint már a sötétség honolt, a Természet, az Állatok, az Emberek megpihenni tértek. Itt-ott még egy-egy éber, nyitott szem, pislákoló fény, az alvás nyugodtságában elmerülni nem képes lények, szüntelen fel-fel riadva, az éjszaka rövidségét ezzel igencsak hosszúra nyújtva, szinte elérhetetlen messzeségbe taszítva számukra a reggelt.

Csend van... de mintha valahonnan halk billentyűkopogások és nevetések hallatszanának... Az Internet áldásos hatása: három Ember, aki ma ezt az éjjelt egymásnak és nem az álmainak szenteli. Bár fizikailag nem, mégis érezni egymás jelenlétét, azt, hogy együtt vagyunk. Szüntelen érkeznek a sorok, fáradhatatlanul, a felfokozott jó kedély feltartóztathatatlanul tör előre, miközben az Idő kegyetlenül telik, midőn egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy lám: "mostanra már olyan késő van, hogy az már korán".

Aztán egy kicsit elpilledünk. Valaki kissé elkeseredik, de ekkor a másik kettő rögtön érkezik, és mint a vízben elsüllyedő Embert, alászáll és megtartja, felhozza a felszínre, hogy levegőt kaphasson, hogy megnyugodjon és hogy érezze a biztos támaszt nyújtó kezeket, hogy érezze, nincsen egyedül. Számíthatunk, számítunk Egymásra, mindig és mindenkor, legyen délelőtt, délután vagy éppen hajnali kettő óra. Az idő nem számít.

Aztán jön az elköszönés, de még maradnánk, még mindig jönnek az újabb és újabb sorok, pedig már a búcsúzást számtalanszor megejtettük, valahogy úgy, mint a videóban is látni. Tudjuk, hogy mennünk kell, mert az alvást mégsem hagyhatjuk ki. Tudjuk, hogy egyszer minden Éjszakának vége, de nehezen engedjük el egymás kezét. De aztán végül az online jelenlétet jelző kis zöld pöttyök kialszanak, azért, hogy másnap újult erővel, és olyan kedvvel folytathassuk, ahogyan azt, még az Éj leple alatt, csendben befejeztük.

Köszönöm az Éjszakát.