«Omnia mutantur, nos et mutamus is illis»

„Mindenek változnak, s velük változunk mi is”

I. Lothar

Mint egy inga, olyan ez az élet, egyszer még a Pitagorasz-tétel van előttem sokadjára, most pedig ismét itt vagyok Debrecenben, 'mely városhoz lassan már ugyanúgy ragaszkodom, mint Budapesthez. Pontosabban: emberekhez, nem pedig helyekhez ragaszkodik az ember -- és bár a hely már stimmel, az emberek még hiányoznak. Várok az itteni barátokra, ismerősökre és azokra, akik újonnan érkeznek és akiknek én mutatom majd be ezt a várost, 'melynek neve most már hozzáíródott mindazon városok neve mellé, amelyekhez valaha közöm volt.

Még szokatlan, még kicsit idegen nekem ez a hely. Egy olyan szobában vagyok jelenleg, ahol mindig is nagy élet zajlott, de most még a csönd és az emlékek uralkodnak csak. Ugyanaz a berendezés, ugyanaz minden, de a 304 még várat magára, hogy ismét birtokába vegye egy régi lakó, akitől tavaly a 304 az volt, ami.

Addig marad a sorbanállás, az intézkedés, a kopogás, a kérdezés és a válaszra várás. Elmegy vele a nap legnagyobb része, de jó érzés tudni, hogy haladok előre a dolgokkal, amelyek végül elvezetnek majd egy kész szakdolgozatig, a védésig, a záróvizsgáig. És elvezetnek egy remélhetőleg elégedett Leányzó mosolyáig, aki csak most kóstol majd bele abba, amiben 5 éven keresztül élni fog, és én amelytől hamarosan éppen búcsúzni kényszerülök.

Szerettem, szeretek Egyetemre járni. Tudni, hogy hamarosan itt a vége -- egyik szemem sír, a másik nevet. Nem egy papír marad csupán... velem maradnak az emlékek, a sok ZH, a sok készülés, a sok vizsga... a barátok, a tanárok, az örömök és bánatok... minden, ami az Egyetemet azzá teszi, ami.

De még van egy kis időm...