Egy segélyhívó számot tárcsázni felelős döntés -- felelősséget vállalunk azért, akihez hívjuk a segítséget, az adódott váratlan helyzet magaslatán kell lenni és a lehető legpontosabb információt kell szolgáltatni az esetről, annak helyszínéről. Ilyenkor mindent félre kell tenni -- amire nem sokan hajlandóak --, maradni kell, megvárni a rendőrt, a mentőt, nem számíthat a késés, nem siethetünk sehova. Nem szabad félni, megijedni, mert azzal csak ártunk és nem használunk. Nem szabad türelmetlenkedni, hanem arra kell koncentrálni, hogy minél többet segítsünk embertársunkon az autó kiérkezéséig. Egy ember életében talán ezek az 5-10-15 percek a leghosszabbak. A várakozás, míg meghalljuk a sziréna hangját -- ne féljen, érkezik már a segítség!

Az utóbbi években többször is úgy alakult, hogy hívnom kellett a mentőket. Saját dolgaim intézése közben, az utcán "botlottam bele" segítségre szoruló emberekre. Szomorú tapasztalat, hogy nagyon kevesen állnak meg -- mikor még viszonylag távol vagyok tőle, látom, hányan és hányan mennek el mellette, pedig ha a segítség egy ember életén múlik, akkor akármilyen halaszthatatlan dolgunk is van, egy kis késés még belefér. Legalábbis szerintem.

Nem tudhatjuk előre, mi történt, és ha nem állunk meg, nem is fogjuk megtudni. Életet mentünk? Vagy "csak" egy részeget mentünk meg, esetleg a kihűléstől? Számít ez? Vajon számít-e majd valakinek, amikor mi kerülünk bajba...?

Néhány éve egy szilveszter délutánján tartottam az állomás felé, Pesten szerettem volna tölteni az éjszakát. Hideg volt, és nagy hó. Útközben "találtam" egy földön fekvő bácsit, akit először fel sem tudtam kelteni, de hál' Istennek élt. Aztán nagy nehezen sikerült elérni, hogy feltápászkodjon. Igen rossz helyen volt, csak gyalogosok által járható úton, ahová a mentők autóval nem tudtak bejönni, a főúttól pedig jó 500 m-re voltunk. Hívtam a mentőket, majd kértem segítséget egy arra járó asszonytól, hogy valahogy vigyük ki a főútig és ott várjuk be az autót. Közölte velem, hogy "megy a vonatom", mire én mondtam neki, hogy "nekem is". Ő ment, én maradtam, és egyedül (!) kibotorkáltam a nálam kétszer nagyobb bácsival. Megvártuk az autót, elvitték megfigyelésre, én pedig bementem Pestre a következő vonattal.

A következő esetem tavaly augusztus 20-án történt, a helyi tűzijátékról indultunk hazafelé. Sokan voltunk, néhány család társaságában mentünk. Már a szomszéd utcában jártunk, amikor egy bácsi a biciklijével egyszer csak behajtott a betonárokba (én magát az esetet éppen nem láttam, de közel voltunk hozzá). Körülálltuk a helyszínt, a bácsi fejét nagyon csúnyán beverte, és sokáig csak feküdt az árokban. Végül felkelt, és az ilyenkor általában az emberből előtörő makacsság itt is működött: "nincsen semmi bajom, megyek haza". Az én kezemben éppen ott volt a telefon -- persze akárki máséban is lehetett volna -- így úgy adódott, hogy én hívtam ki a mentőket, a fejének állapotára való tekintettel. Ismét egy hosszú 10 perc, miközben hadakoztunk a bácsival, hogy most már várja meg őket, mert még baj lehet abból, ha meg sem nézik és persze a hívó felelőssége is fennáll akkor, ha nem találnak ott senkit. A mentő kék-vörös villogó lámpái erős fényükkel szinte belehasítottak a sötétbe, emlékként beleégve az ember szemébe. A bácsit elvitték koponyaröntgenre, a biztonság kedvéért -- ha a legkisebb gyanú is felmerül a mentők hívásának helyességéről, akkor az nem lehet rossz döntés!

"Legfrissebb" esetem éppen tegnap történt. Furcsa egybeesés -- tanítani mentem reggel, de késett a vonat és nem is a megszokott helyre jártunk be a szerelvénnyel, így más úton indultam el a pályaudvarról. Az egyik utcasarkon ült egy igen idős néni, zavart volt, rendkívül elhanyagolt állapotban, a lába nagyon rosszul nézett ki. Mégis az volt a benyomásom, hogy nem hajléktalan. Először alig értettem hogy mit mond, rákérdeztem, hívjak-e mentőt, amire igennel felelt. Elmondtam a diszpécsernek az idős hölgy állapotát, aki megígérte, hogy küldik az autót. A néni azt mondta, hogy a XVI. kerületben lakik, és felhívták (nem tudom, kicsoda), hogy jöjjön el a VIII. kerületbe (nem tudom, hová). Helyismerettel nem rendelkezőknek: a két fővárosi kerület igencsak messze van egymástól. Közben rájöttem, hogy egy rendőrség közelében vagyunk és éppen arra is járt egy szolgálaton kívüli rendőr, aki hívta a kollégáit és felvette a hölgy adatait. A kollégák kiérkezésével az én szerepem ennyi volt (és már jócskán késésben is voltam az órámról), és azt mondták, hogy elmehetek és majd ők megvárják a mentőket.

"Köszönjük a segítséget!"

Ezekkel a szavakkal a fülemben indultam tovább, a hölgy tekintete pedig ma is előttem van...