„Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves”.
Lev Tolsztoj

Körülbelül egy évvel ezelőtt megismertem Valakit, Aki azóta kitörölhetetlenné vált emlékeim közül. Ő Irén, Aki kedvességével és szépségével elvarázsolt engem. Egyértelműen belopta Magát a szívembe.

Internetes ismeretség a miénk, és sajnos többnyire meg is maradt annak, minden előnyével és hátrányával együtt. Rengeteget ír, sorai végeláthatatlanul érkeznek, egyedi szóhasználata, kifejezőkészsége különlegessé teszi. Humorérzéke páratlan, bár sokak számára kissé erős viccekkel operál, amely sokakat elriaszt attól, hogy közelebbről is megismerjék Őt. Pedig érdemes, nagyon is. Nem feltétlenül van tudatában annak, mennyi mindent tud, elsősorban irodalmi tájékozottsága és német nyelvtudása lenyűgöző. Rendkívül sok emberrel tartja a kapcsolatot, elsősorban az Interneten keresztül, de sosem áll meg ott -- telefonhívásokat és személyes találkozókat kezdeményez, szereti az Embereket, segíti, oltamazza és támogatja Őket, megértéssel fordul Azok felé, akik azt megérdemlik. Gyakran sokkal jobban ismeri Őket, mint Ők saját Magukat, rendkívül jó Emberismerő.

Rendkívül erős, határozott és kommunikatív személyiség, mind írásban, mint beszédben. Telefonon és személyes találkozásaink alkalmával szinte mindig vidám volt, mosolya sugárzott, rengeteget nevet, mesél, ha tehetné, az arra érdemeseknek legszívesebben Élete minden egyes mozzanatáról beszámolna -- éppen kit ismert meg, hol járt, hogyan kedveskedtek Neki. Mindezt páratlan részletességgel teszi.

Egyáltalán nem haragtartó, a békére és a nyugalomra koncentrál és azért mindent meg is tesz, fáradhatatlanul dolgozik a kapcsolatok megmentésén, még akkor is, ha nem a sajátjairól van szó. Figyel Másokra, de talán Mások sokszor félreértelmezik mondatait, így Ők úgy érzik, hogy megsértve lettek. Felelősségtudatos, ha úgy érzi, tényleg megbántott Valakit, rögtön bocsánatot kér -- nem egy mondatban, hanem egy egész levélben, bejegyzésben, nem sajnálva időt, energiát arra, hogy megfogalmazza érzéseit Azoknak, Akik fontosak Számára.

Első találkozásunkon rögtön lenyűgözött, az első, ami megfogott, az hosszú, fekete haja volt. Többnyire Ő beszélt, amely a későbbiekben is igaz volt, és -- akkor még meglepetésemre -- többször irodalmi idézetekkel támasztotta alá mondanivalóját. Idővel, azt hiszem, különleges kapcsolatot alakítottunk ki: bármit mondhattunk egymásnak, bármikor kereshettünk egymást, bíztunk Egymásban. Rengeteget levelet, verset írtunk Egymásnak, gyakran postai levelezés útján. Harmonikus kapcsolat volt közöttünk, összekötöttek Minket egymás legszemélyesebb tárgyai, részemről Bátor, Részéről Izé és hittük azt, hogy talán boldogok lehetünk Egymás mellett -- a rengeteg nézeteltérés és konfliktus ellenére. A múlt elmúlt, de folyamatosan kísértett minket, sajnos akkor is, amikor eljött az a bizonyos nap.

Igent mondott. Igent mondott arra, hogy szerethessem, tisztelhessem, becsülhessem. Hogy a szemébe nézhessek, hogy a kezét foghassam és együtt andalogjunk egy kisváros utcáin, nem törődve senkivel és semmivel, csakis egymással. Azt hiszem, csodálatos pillanatokat élhettünk át együtt.

Aztán ennek végeszakadt. Ránk szakadt minden, engem összeroppantott az Egyetem súlya, ingerültté, feszültté váltam és sajnos Neki is összejöttek a dolgok. Sajnos ez odavezetett, hogy elváltak útjaink. Szeretem Őt, és azóta is próbálok mindent megtenni Érte, de nem tudunk elszakadni a múlttól. Akarok... vagy talán csak szeretnék megváltozni, meggyógyulni, és egy olyan Emberré válni, Aki most nem elég jó, és Aki talán egyszer mégiscsak elég jó és méltó lehet Hozzá.

Hogy érintése ismét fenntartás nélküli legyen, hogy ismét megbízzon bennem, és hogy az öltöny ne vezesse félre, hanem valóban egy olyan Férfi benyomását keltse, Aki valóban érdemes arra, hogy Irén Őt válassza. Hibáztam, tudom, nem egyszer, nem kétszer, hanem talán már ezerszer is. Isten engem úgy segéljen.

Szeretlek, Irénke Lelkem.

Isaszegen, az Úr 2013. éve október havának 29. napján.