Válasz erre

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.”
János 11,25

Lelke tisztaságát mutatta a Világnak
Élete teljében
Hátat fordítva a Mulandóságnak
Fehérségével
Ki Őt, a Rózsát valaha látta
Megörvendeztette
's Üzenetét, 'mit őrzött szirmaiban
Megismerhette
Bár most eljött Érte a Vég: sorsát aligha
Kerülhette el
Hisz' az Élet fonala megszakad
Isten Vele
Megkopott fénye, virágja elhalt
De nem feledve
'mit nekünk adott, bennünk él az
Emléke
's míg élünk, emlékezünk majd
Szépségére
Mert a legszebb Ő volt, mint az Angyal
'Ki megőrizte
A Rózsák Rózsáját, szeretetet adva
Reggel és este
's bár a búcsú mindig nehéz, nem szól az
Mindörökre
Mert az elmúlás csak a Földi léttől szakíta'
De nem törölve
Soha az emlékek közül, ott megmarad
A Rózsa csodás képe

Debreczen

„Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves”.
Lev Tolsztoj

Körülbelül egy évvel ezelőtt megismertem Valakit, Aki azóta kitörölhetetlenné vált emlékeim közül. Ő Irén, Aki kedvességével és szépségével elvarázsolt engem. Egyértelműen belopta Magát a szívembe.

Internetes ismeretség a miénk, és sajnos többnyire meg is maradt annak, minden előnyével és hátrányával együtt. Rengeteget ír, sorai végeláthatatlanul érkeznek, egyedi szóhasználata, kifejezőkészsége különlegessé teszi. Humorérzéke páratlan, bár sokak számára kissé erős viccekkel operál, amely sokakat elriaszt attól, hogy közelebbről is megismerjék Őt. Pedig érdemes, nagyon is. Nem feltétlenül van tudatában annak, mennyi mindent tud, elsősorban irodalmi tájékozottsága és német nyelvtudása lenyűgöző. Rendkívül sok emberrel tartja a kapcsolatot, elsősorban az Interneten keresztül, de sosem áll meg ott -- telefonhívásokat és személyes találkozókat kezdeményez, szereti az Embereket, segíti, oltamazza és támogatja Őket, megértéssel fordul Azok felé, akik azt megérdemlik. Gyakran sokkal jobban ismeri Őket, mint Ők saját Magukat, rendkívül jó Emberismerő.

Rendkívül erős, határozott és kommunikatív személyiség, mind írásban, mint beszédben. Telefonon és személyes találkozásaink alkalmával szinte mindig vidám volt, mosolya sugárzott, rengeteget nevet, mesél, ha tehetné, az arra érdemeseknek legszívesebben Élete minden egyes mozzanatáról beszámolna -- éppen kit ismert meg, hol járt, hogyan kedveskedtek Neki. Mindezt páratlan részletességgel teszi.

Egyáltalán nem haragtartó, a békére és a nyugalomra koncentrál és azért mindent meg is tesz, fáradhatatlanul dolgozik a kapcsolatok megmentésén, még akkor is, ha nem a sajátjairól van szó. Figyel Másokra, de talán Mások sokszor félreértelmezik mondatait, így Ők úgy érzik, hogy megsértve lettek. Felelősségtudatos, ha úgy érzi, tényleg megbántott Valakit, rögtön bocsánatot kér -- nem egy mondatban, hanem egy egész levélben, bejegyzésben, nem sajnálva időt, energiát arra, hogy megfogalmazza érzéseit Azoknak, Akik fontosak Számára.

Első találkozásunkon rögtön lenyűgözött, az első, ami megfogott, az hosszú, fekete haja volt. Többnyire Ő beszélt, amely a későbbiekben is igaz volt, és -- akkor még meglepetésemre -- többször irodalmi idézetekkel támasztotta alá mondanivalóját. Idővel, azt hiszem, különleges kapcsolatot alakítottunk ki: bármit mondhattunk egymásnak, bármikor kereshettünk egymást, bíztunk Egymásban. Rengeteget levelet, verset írtunk Egymásnak, gyakran postai levelezés útján. Harmonikus kapcsolat volt közöttünk, összekötöttek Minket egymás legszemélyesebb tárgyai, részemről Bátor, Részéről Izé és hittük azt, hogy talán boldogok lehetünk Egymás mellett -- a rengeteg nézeteltérés és konfliktus ellenére. A múlt elmúlt, de folyamatosan kísértett minket, sajnos akkor is, amikor eljött az a bizonyos nap.

Igent mondott. Igent mondott arra, hogy szerethessem, tisztelhessem, becsülhessem. Hogy a szemébe nézhessek, hogy a kezét foghassam és együtt andalogjunk egy kisváros utcáin, nem törődve senkivel és semmivel, csakis egymással. Azt hiszem, csodálatos pillanatokat élhettünk át együtt.

Aztán ennek végeszakadt. Ránk szakadt minden, engem összeroppantott az Egyetem súlya, ingerültté, feszültté váltam és sajnos Neki is összejöttek a dolgok. Sajnos ez odavezetett, hogy elváltak útjaink. Szeretem Őt, és azóta is próbálok mindent megtenni Érte, de nem tudunk elszakadni a múlttól. Akarok... vagy talán csak szeretnék megváltozni, meggyógyulni, és egy olyan Emberré válni, Aki most nem elég jó, és Aki talán egyszer mégiscsak elég jó és méltó lehet Hozzá.

Hogy érintése ismét fenntartás nélküli legyen, hogy ismét megbízzon bennem, és hogy az öltöny ne vezesse félre, hanem valóban egy olyan Férfi benyomását keltse, Aki valóban érdemes arra, hogy Irén Őt válassza. Hibáztam, tudom, nem egyszer, nem kétszer, hanem talán már ezerszer is. Isten engem úgy segéljen.

Szeretlek, Irénke Lelkem.

Isaszegen, az Úr 2013. éve október havának 29. napján.

Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.

Az én vétkem, az én vétkem, az én igen nagy vétkem.

Hibáztam, vétkeztem, megbántottalak, megsértettelek, megsirattalak Titeket, akik még most is életem legfontosabb Emberei közé tartoznak. Emberiességetekről tanúskodik, hogy megadtátok, megadjátok az Esélyt az újrakezdésre, kiálltok, kitartotok mellettem, elfogadjátok a segítséget, jó szavakkal, kedves szavakkal illettek engem és segítetek, hogy átvészeljem ezt a nehéz időszakot. Itt és most kimondom, hogy hallja szívem hangját ország-világ, hogy az Egyetlen, akit elküldött hozzám az Ég, az egyetlen, akit őszintén és tiszta szívvel szeretek, Te vagy, Irén. SZERETLEK. Talán már sosem kaplak vissza, talán elvesztettelek örökre, de Te, TE, úgy viszonyulsz hozzám, mint Aki hálás nekem, hogy próbálom helyrehozni ezt a kapcsolatot, és habár ezt nem érdemlem meg, köszönöm Neked.
Kati: igen, bántottam a Testvéredet, szóval, tettel, cselekedettel, meggondolatlanul. SOHA nem bocsátom meg magamnak, hogy fájdalmat okoztam Neked és Neki, minden jó szándékom ellenére megtörtént az, aminek SOHA, SOHA, SOHA nem szabadott volna megtörténnie. Szembe fordultam azokkal, Akik mindig mellettem álltak, és most lásd, megint itt könyörgök Nektek, hogy bocsássatok meg, bocsássátok meg BŰNÖMET, mert ez az egyik legnagyobb BŰN, amit ember csak elkövethet Élete során. Kárhozatra ítéltettem, de megbántam, megbántam azóta már egyszer-tízszer-százszor-ezerszer-VÉGTELENSZER, hogy bántottalak Titeket, bántottam két ilyen nagyszerű Lányt, mint amilyenek Ti vagytok. Kati, kérlek, bocsáss meg.
Vállaltam, hogy segítek, ez így is történt. De amit kaptam Tőletek, kevésnek éreztem, mert igen, önző vagyok, csak a saját érdekeimet néztem, nem tudtam önzetlenül segíteni, nem volt elég a KÖSZÖNÖM, mindig csak többet és többet és többet akartam, emberi gyarlóságom bizonyítékaként.
Nem érzem jól magam, de nem Miattatok, magam miatt. Nem tudom elfelejteni az együtt töltött csodálatos perceket, órákat, napokat, melyek itt élnek bennem, emlékeim között és melyeket nem becsültem meg. Nem becsültelek meg Titeket, nem becsültem meg ISTEN AJÁNDÉKÁT, hogy elhozott nekem Titeket, hogy nekem szánt Titeket a sors. Hogyan is tudnám mindezt jóvátenni, lehet-e még... LEHET-E MÉG... helyrehozni mindent, segíthetek-e még, tisztelhetek-e még, szerethetek-e még...?
Tudom, nagyon kevés ez a szó. De sajnos csak ezt tudom mondani:

BOCSÁNAT!!!

«Omnia mutantur, nos et mutamus is illis»

„Mindenek változnak, s velük változunk mi is”

I. Lothar

Mint egy inga, olyan ez az élet, egyszer még a Pitagorasz-tétel van előttem sokadjára, most pedig ismét itt vagyok Debrecenben, 'mely városhoz lassan már ugyanúgy ragaszkodom, mint Budapesthez. Pontosabban: emberekhez, nem pedig helyekhez ragaszkodik az ember -- és bár a hely már stimmel, az emberek még hiányoznak. Várok az itteni barátokra, ismerősökre és azokra, akik újonnan érkeznek és akiknek én mutatom majd be ezt a várost, 'melynek neve most már hozzáíródott mindazon városok neve mellé, amelyekhez valaha közöm volt.

Még szokatlan, még kicsit idegen nekem ez a hely. Egy olyan szobában vagyok jelenleg, ahol mindig is nagy élet zajlott, de most még a csönd és az emlékek uralkodnak csak. Ugyanaz a berendezés, ugyanaz minden, de a 304 még várat magára, hogy ismét birtokába vegye egy régi lakó, akitől tavaly a 304 az volt, ami.

Addig marad a sorbanállás, az intézkedés, a kopogás, a kérdezés és a válaszra várás. Elmegy vele a nap legnagyobb része, de jó érzés tudni, hogy haladok előre a dolgokkal, amelyek végül elvezetnek majd egy kész szakdolgozatig, a védésig, a záróvizsgáig. És elvezetnek egy remélhetőleg elégedett Leányzó mosolyáig, aki csak most kóstol majd bele abba, amiben 5 éven keresztül élni fog, és én amelytől hamarosan éppen búcsúzni kényszerülök.

Szerettem, szeretek Egyetemre járni. Tudni, hogy hamarosan itt a vége -- egyik szemem sír, a másik nevet. Nem egy papír marad csupán... velem maradnak az emlékek, a sok ZH, a sok készülés, a sok vizsga... a barátok, a tanárok, az örömök és bánatok... minden, ami az Egyetemet azzá teszi, ami.

De még van egy kis időm...

Régi-új ismerősök

Azt hinné az ember, hogy a frászbúk megkönnyíti az ismerőseivel való kapcsolattartást. Hát nem. Ha már három emberrel beszélgetek egyszerre, az is nehezen követhető, és persze nem tudok mindenkire figyelni azonos intenzitással. Akire pedig éppen kevesebb figyelem koncentrálódik, az esetleg értetlenkedik, magára veszi -- és nem tudom eldönteni, joggal-e. Nem tudom eldönteni, bennem van-e a hiba, vagy ez tényleg lehetetlen vállalkozás?

Kardinálisabb kérdés azonban a régebbi ismerősök esete. Elsodort tőlük az élet, vagy elsodorta őket tőlem az élet, és igazából a frászbúk se hozta őket vissza. Néha-néha előkerülnek vagy előkerítem őket hónapok, akár évek múltán, és bár próbáljuk ott folytatni, ahol anno valamiért abbahagytuk, már nem lehet, mert annyi minden történt, történhetett azóta, hogy szinte kiestünk egymás élettörténetéből.

Valahol ez azért természetes. Most, hogy a fővárosban vagyok, az itteniekre nagyobb figyelem összpontosul, már csak a személyesség lehetősége miatt is. Két hét múlva megint fordul a kocka, Debrecenben leszek, és az ottani barátaimmal, ismerőseimmel töltöm majd mindennapjaimat. Persze ott a frászbúk, és próbálom a többiekkel is tartani a kapcsolatot, de ez engem sosem töltött el megelégedéssel.

Nem elég.

Kell a személyes jelenlét ahhoz, hogy valakivel igazán megmaradjon a kapcsolat. Ha messze van, ha elmegy... akkor egyre több és több energiát kell fektetni abba, hogy a kapcsolat megmaradjon. A következő személyes találkozóig mindenképp.

Talán egy átmeneti megoldás a telefon. De az is kevés. Legalábbis nekem. Bár jócskán a "technológiába beleszületett" Y generációba (1976-1995 között születettek) tartozom, a személyes találkozás igénye még nem veszett el, a következő ("Z": 1996-tól máig) generációból azonban egyre inkább kiveszni látszik ez az igény. Persze ne legyen igazam. Ma már a frászbúkon mindent meg lehet beszélni.

Sajnos? Szerencsére?

Akárhogy is, várom a találkozásokt és várom/küldöm a postai leveleket is. Biztosan én vagyok az öreg... :P

Egy segélyhívó számot tárcsázni felelős döntés -- felelősséget vállalunk azért, akihez hívjuk a segítséget, az adódott váratlan helyzet magaslatán kell lenni és a lehető legpontosabb információt kell szolgáltatni az esetről, annak helyszínéről. Ilyenkor mindent félre kell tenni -- amire nem sokan hajlandóak --, maradni kell, megvárni a rendőrt, a mentőt, nem számíthat a késés, nem siethetünk sehova. Nem szabad félni, megijedni, mert azzal csak ártunk és nem használunk. Nem szabad türelmetlenkedni, hanem arra kell koncentrálni, hogy minél többet segítsünk embertársunkon az autó kiérkezéséig. Egy ember életében talán ezek az 5-10-15 percek a leghosszabbak. A várakozás, míg meghalljuk a sziréna hangját -- ne féljen, érkezik már a segítség!

Az utóbbi években többször is úgy alakult, hogy hívnom kellett a mentőket. Saját dolgaim intézése közben, az utcán "botlottam bele" segítségre szoruló emberekre. Szomorú tapasztalat, hogy nagyon kevesen állnak meg -- mikor még viszonylag távol vagyok tőle, látom, hányan és hányan mennek el mellette, pedig ha a segítség egy ember életén múlik, akkor akármilyen halaszthatatlan dolgunk is van, egy kis késés még belefér. Legalábbis szerintem.

Nem tudhatjuk előre, mi történt, és ha nem állunk meg, nem is fogjuk megtudni. Életet mentünk? Vagy "csak" egy részeget mentünk meg, esetleg a kihűléstől? Számít ez? Vajon számít-e majd valakinek, amikor mi kerülünk bajba...?

Néhány éve egy szilveszter délutánján tartottam az állomás felé, Pesten szerettem volna tölteni az éjszakát. Hideg volt, és nagy hó. Útközben "találtam" egy földön fekvő bácsit, akit először fel sem tudtam kelteni, de hál' Istennek élt. Aztán nagy nehezen sikerült elérni, hogy feltápászkodjon. Igen rossz helyen volt, csak gyalogosok által járható úton, ahová a mentők autóval nem tudtak bejönni, a főúttól pedig jó 500 m-re voltunk. Hívtam a mentőket, majd kértem segítséget egy arra járó asszonytól, hogy valahogy vigyük ki a főútig és ott várjuk be az autót. Közölte velem, hogy "megy a vonatom", mire én mondtam neki, hogy "nekem is". Ő ment, én maradtam, és egyedül (!) kibotorkáltam a nálam kétszer nagyobb bácsival. Megvártuk az autót, elvitték megfigyelésre, én pedig bementem Pestre a következő vonattal.

A következő esetem tavaly augusztus 20-án történt, a helyi tűzijátékról indultunk hazafelé. Sokan voltunk, néhány család társaságában mentünk. Már a szomszéd utcában jártunk, amikor egy bácsi a biciklijével egyszer csak behajtott a betonárokba (én magát az esetet éppen nem láttam, de közel voltunk hozzá). Körülálltuk a helyszínt, a bácsi fejét nagyon csúnyán beverte, és sokáig csak feküdt az árokban. Végül felkelt, és az ilyenkor általában az emberből előtörő makacsság itt is működött: "nincsen semmi bajom, megyek haza". Az én kezemben éppen ott volt a telefon -- persze akárki máséban is lehetett volna -- így úgy adódott, hogy én hívtam ki a mentőket, a fejének állapotára való tekintettel. Ismét egy hosszú 10 perc, miközben hadakoztunk a bácsival, hogy most már várja meg őket, mert még baj lehet abból, ha meg sem nézik és persze a hívó felelőssége is fennáll akkor, ha nem találnak ott senkit. A mentő kék-vörös villogó lámpái erős fényükkel szinte belehasítottak a sötétbe, emlékként beleégve az ember szemébe. A bácsit elvitték koponyaröntgenre, a biztonság kedvéért -- ha a legkisebb gyanú is felmerül a mentők hívásának helyességéről, akkor az nem lehet rossz döntés!

"Legfrissebb" esetem éppen tegnap történt. Furcsa egybeesés -- tanítani mentem reggel, de késett a vonat és nem is a megszokott helyre jártunk be a szerelvénnyel, így más úton indultam el a pályaudvarról. Az egyik utcasarkon ült egy igen idős néni, zavart volt, rendkívül elhanyagolt állapotban, a lába nagyon rosszul nézett ki. Mégis az volt a benyomásom, hogy nem hajléktalan. Először alig értettem hogy mit mond, rákérdeztem, hívjak-e mentőt, amire igennel felelt. Elmondtam a diszpécsernek az idős hölgy állapotát, aki megígérte, hogy küldik az autót. A néni azt mondta, hogy a XVI. kerületben lakik, és felhívták (nem tudom, kicsoda), hogy jöjjön el a VIII. kerületbe (nem tudom, hová). Helyismerettel nem rendelkezőknek: a két fővárosi kerület igencsak messze van egymástól. Közben rájöttem, hogy egy rendőrség közelében vagyunk és éppen arra is járt egy szolgálaton kívüli rendőr, aki hívta a kollégáit és felvette a hölgy adatait. A kollégák kiérkezésével az én szerepem ennyi volt (és már jócskán késésben is voltam az órámról), és azt mondták, hogy elmehetek és majd ők megvárják a mentőket.

"Köszönjük a segítséget!"

Ezekkel a szavakkal a fülemben indultam tovább, a hölgy tekintete pedig ma is előttem van...

Hajrá

Fogy az idő, közelednek a befejezések. Lassan itt a nyár vége, a vízválasztónak tekintett augusztus 20. már belátható közelségbe került. Akárcsak augusztus 27., tanítványaim pótvizsgájának időpontja. Ilyenkor én is vizsgázok, eldől, meddig és mire jutottunk szűk két hónap alatt, mire volt ez elég. Az előző évek tapasztalatai szerencsé(m)re bizakodásra adnak okot azok esetében, akik július óta rendszeresen és hozzávetőleg pontosan jöttek hozzám. A többiek ugyanakkor aggodalomra adnak okot -- a rendszertelen megjelenés, a késések vagy az eleve késői beiratkozás csökkentette azt az időt, amit érdemi munkával tölthettünk volna el.

Voltak (vannak) 40 °C-os kánikulák, ekkor kidőltek. Voltak elalvások, voltak elfelejtések, voltak rosszullétek. Volt, aki a rendőrségről hozott igazolást, mert útban hozzám úgy igazoltatták, hogy nem volt nála személyi igazolvány. Volt, aki szintén a rendőrségről telefonált, mert egy ismerőse verekedésbe keveredett és azért nem jött, mert egész nap őt kísérgette. Szóval akadt, hogy önhibáján kívül nem jött / késett valaki, volt, hogy saját hibájából. Ahogy egyébként eddig minden évben.

Akárhogy is hozta az élet, ez mind-mind a tanítás-tanulás rovására ment, de bízom benne, hogy nem az eredményesség rovására. Sajnos az nem elég, és soha nem is lesz elég, hogy hozzám járnak hetente 2x-3x, hiszen egy év anyagát két hónap alatt leadni képtelenség, inkább csak körüljárjuk a legfontosabb témákat, mi az, amire kiemelten oda kell figyelni, mert ha nem így tesz, az azonnali bukás. A többi inkább rajtuk múlik. Oltjuk a tüzet, és bár a parázs kialvását nincs mindig időnk kivárni, a tűz újjáéledését még elkerülhetjük.

Lassan vége a nyárnak, a korrepetálásoknak... és... az egyetemi tanulmányaimnak is. Decemberben államvizsgázom, melynek időpontja már Damoklész kardjaként lebeg felettem, és ami azt illeti, kialakult bennem a pánik. Elég korán. Az utóbbi hetekben már elkezdtem foglalkozni a záróvizsga-tételekkel, és közben a napok csak jönnek és mennek és megint és megint és megint... És egyszer csak december lesz.

Vizsgázunk, állandóan, szüntelenül. Vizsgázunk matematikából, meteorológiából, az életből...

Nyár

Rövid, lényegre törő poszt következik:

MEGSÜÜÜÜÜLÖÖÖÖÖÖK...

„Az ellentétek ellentéteket szülnek.”

A két pólus

Mostanság egy közelgő aktuális esemény kapcsán foglalkoztam térképészettel, mely tudományágban különös jelentősége van a tájolásnak, az Észak-Dél ellentétnek, a bipolaritásnak. Napjaim is e kettősségben telnek, hullámhegyek-hullámvölgyek folyamatosan váltják egymást, egyszer fent, egyszer lent -- bár az utóbbi időben mintha sikerülne hangulatomat valamilyen szinten tartani, és ritkábban kerülök nagyon mélyre és gyakrabban kerülök az átlagszint fölé. Persze hiba lenne ebből messzemenő következtetéseket levonni, de örülök neki, hogy most így vagyok.

Kettősség állt be a tanításban is: a tegnapi hőség miatt sorra mondták le a tanítványok az időpontokat, így végül tegnap egyetlen órát sem tartottam és haza is tértem viszonylag korán. Bár az időjárás okán számítottam arra, hogy lesznek kiesések, erre azért nem gondoltam. Nem mondhatom, hogy pihenés vonatkozásában kihasználtam ezt a „kényszerpihenőt" -- a meleg folyamatos tombolása engem is megakadályozott abban, hogy kissé relaxálni tudjak, aminek képessége egyébként sem rám jellemző.

Az éjjeli frontátvonulás kicsit megtörte a hőséget, de csak időlegesen, én pedig felkészültem a mai napra, amikor bizony a tegnapi napért cserébe nagy hajtás volt, a tegnapiak és a maiak is most érkeztek. Maguk a gyerekek is láthatóan megviseltek, de a jó hangulat adott, és lassacskán vissza-vissza térnek a „régi” kerékvágásba. Kicsit bánom, hogy a nyár ennyire megnehezíti az ő dolgukat, és egy kicsit az enyémet is (szerencsére elég jól bírom a meleget): a Főváros közepén ekkortájt érthető rosszullétek okozta kiesések kicsit felborítják a tanulási menetrendet. Így azt gyakran korrigálni kell annak érdekében, hogy augusztus végén senkivel se legyen olyan gond, hogy nem érintettünk minden szükséges témát, a maga prioritásának szintjén.

Az augusztus közeledik, de alapvetően jól állunk mindenkivel és ha az időjárás is kegyes lesz velünk (amivel a hétvégére előrejelzett újabb kánikula ígérete nem kecsegtet), ismét egy sikeres nyáron lehetünk túl. De addig még sok víz lefolyik majd azon a bizonyos Dunán...